Pál levele a Korinthusbeliekhez 2.

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13

Az első fejezet a liturgikus isteni magasztalások hangvételével indul, majd a szenvedéseire és üldözéseire való hivatkozással próbálja megnyerni a gyülekezet hitét. Megesküszik képletesen az élő Istenre, hogy nem hazudik nekik:

1,18: De hű az Isten, hogy a mi beszédünk hozzátok nem volt igen és nem.

Letagadja, hogy uralkodni akarnának a gyülekezet tagjai felett, szeretné eloszlatni az egyébként jól vélhetően terjengő nézetet a gyülekezet tagjai között:

1,24: Nem hogy uralkodnánk a ti hiteteken, hanem munkatársai vagyunk a ti örömeteknek; mert hitben állotok.

A második fejezet említi a gyülekezet szomorúságát, de ez nyugodtan származhat abból, hogy képtelenek voltak felfogni Pál tanításainak a tévedéseit, ezért kénytelenek voltak neki engedni, nem az Istennek. Bármilyen jelenleg is kitörő gyülekezeti ébredés megfojtódik, amikor a Pál tanításaival megkörnyékezve emberi engedelmességre bírják a gyülekezet tagjait. Ilyenkor megszomorodik benne minden lélek. Ebben a fejezetben is kiderül, az emberi engedelmességre való kötelezésről Pál meg akar győződni, hogy sikeres volt-e:

2,9: Mert azért írtam is, hogy bizonyosan megtudjam felőletek, ha mindenben engedelmesek vagytok-é?

Mert ki más, ha nem Ő az, aki igazán hirdeti az isten igéjét, állítja magáról önigazultan Pál:

2,17: Mert mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, a kik meghamisítják az Isten igéjét; hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban.

A harmadik fejezet szintén maga ajánlással indul, majd mond néhány igazságot a betű és lélek szerinti élet különbségéről. De a következtetés félrevezető. Hivatkozik arra, hogy ha valaki a Mózest olvassa lepel borul a szívére, de a lepel lehullását nem Jézus tanításainak a megtartására helyezi, hanem az Úrhoz való megtérésre. Arról pedig tudjuk, hogy nála nem mást jelent, mint az egyházhoz való csatlakozást, a vezetőknek való engedelmességet, és a bűntől való megváltást, amely mentesít minden tagot attól a felelősségtől, amelyet akkor cselekedett, amikor még nem tartozott az egyházi befolyásolás alá.

A negyedik fejezet az önigazoláson túl elkárhoztatja azokat, akik nem értik meg az (ő általa hirdetett) evangéliumot:

4,3: Ha mégis leplezett a mi evangyéliomunk, azoknak leplezett, a kik elvesznek.

Fut egy pár kört a szenvedéseire való hivalkodással, amely valószínűleg jó párszor már bevált, oltja a hallgatót a külső emberrel való nem törődéssel:

4,16: Azért nem csüggedünk; sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul.

Pál soha nem tudta elképzelni, hogy a szív tisztasága nem egyenlő a test megromlásával, belső emberről beszél, de nála ez a törvény szerint élő embert jelenti, nem pedig a szeretet megélését. A testet, azaz itt a külső embert, Pál teljes egészében megveti.

Az ötödik fejezetet Pál a test megvetésével kezdi, az áldozatvállalás kötelezésével folytatja, és a végére a téves békéltetést kezdi hirdetni.

A test megvetése kiderül azokból a szavakból, ahogy a testről beszél. Földi sátorháznak nevezi, ami elbomol, sóhajtozik megterheltetvén, hogy abban kell lennie, ki is jelenti, hogy szeretne minél előbb kiköltözni e testből:

5,8: Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz.

Ez a fajta megvetés Isten alkotásáról nyílván Pál elméletének a megalapozása miatt vált szükségessé, nem gondol arra, hogy ez Isten ajándéka nekünk, hogy itt használjuk cselekedeteinkre ebben a világban.

Krisztus halálát két okból hibásan említi. Kötelez mindenkit arra, hogy azért éljenek, aki érettük meghalt, tehát a Krisztusért, hiszen Krisztus azért halt meg. Nem azért halt meg, mert a farizeusok és írástudók hatalmuk biztosításából gonoszul halálra adták, hanem azért, hogy akik élnek ne maguknak éljenek, hanem azért aki érettük meghalt és feltámasztatott:

5,15: azért halt meg mindenkiért, hogy a kik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, a ki érettük meghalt és feltámasztatott.

Második tévedés az, hogy Isten bűnné tette Krisztust érettünk, hiszen nem lett bűnös Krisztus, hanem mindazok lettek a bűnösök, akik megfeszítették.

Istenről pedig ne gondoljuk, hogy azért békül meg az emberiséggel, mert megfeszítettük az Ő Fiát. Pál szeretné bevezetni azt a könnyen mentesítő eljárást, hogy bárki, aki bármilyen bűnt elkövet, és Krisztusra hivatkozik, mentesüljön az elkövetése súlya alól:

5,19: Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét.

Ugyanakkor felvállaltatja a követőivel azt a feladatot, hogy ezt a téves elképzelést hirdesse. Történelmünk egyházai ennek a téves elméletnek a tűzzel-vassal való érvényesítésében álltak hadban az egész világgal.

A hatodik fejezet Pál alázatoskodásával kezdődik és maga ajánlásával:

6,4: Hanem ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái

hogy egy nagy durrantással szakadást szítson a gyülekezetben:

6,14-15: Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?

És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?

Természetesen ehhez a szakadáshoz szükséges lesz egy mérce, amelynek segítségével a gyülekezetnek meg kell tudnia mondani, ki tartozik a világossághoz, és ki a sötétséghez. Ehhez a mércéhez lesz segítség majd később Pál tanítása, tehát kezdi kipenderíteni a gyülekezetből azokat, akik gyanúsan fogadják szavait. Az ő szavai a világosság, akik hitetlenek, azok pedig a sötétség. Az is lehet, hogy a gyülekezetben nagyobb volt a szeretet, mint ahogy Pál szerette volna, hiszen befogadták azokat, akik még erőtlenek voltak Isten megismerésében. Ezért kellett annyira megalázkodnia, hogy szenvedéseit is felhánytorgassa, és azokkal dicsekedni kezdjen, mert a gyülekezet erős volt lélekben, és a közöttük levő alázatos lelkeket is legyőzze, hogy még nagyobb alázatoskodásba kezd. Nem tudta másképp megtámadni a tanításaiban hitetlenkedőket, csak ha szakadást szít ellenük.

A hetedik fejezetben mentegetőzik, írhatott egy korábbi levelet, amelyről kiderült, hogy megszomorította Isten gyülekezetét. Valószínűleg tévedéseinek bonyolult előadását nem bírták értelmileg feldolgozni, hatni kezdett Jézus tanításai ellen való elmélete. Erre rádupláz ebben a fejezetben, a szomorúságukat a saját tanításának az elfogadására próbálja felhasználni, meg akarja téríteni a gyülekezetet az ő hitére. Pálnak nagyon nem tetszhettek, vagy nagyon nem ismerte Jézus tanításait, hiszen szinte soha nem hivatkozik rájuk. Kegyetlenül halállal rémiszti meg azokat, akik nem fogadják be azt, amit ő hirdet:

7,10: Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.

Megpróbálja megnyerni hitetésével a bizalmukat:

7,16: Örülök, hogy mindenképen bízhatom bennetek.

A nyolcadik fejezet hangsúlyozza a javak egyenlő elosztását:

8,13-14: Mert nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük, néktek pedig nyomorúságtok legyen, hanem egyenlőség szerint; a mostani időben a ti bőségetek pótolja amazoknak fogyatkozását;

Hogy amazoknak bősége is pótolhassa a ti fogyatkozásotokat, hogy így egyenlőség legyen.

Ami gyanússá teszi ezt a nagy osztozkodásra bíztatást az, hogy küldött oda megbízható küldötteket, akiknek a megélhetését ezek által könnyedén lehetett biztosítani. Vélhetően ezek a megbízottak Pál tanításait fogják erősíteni a gyülekezet szellemi életében.

A kilencedik fejezetben ezt a gyanút hirtelen megerősíti, és egyszerűen kijelenti:

9,5: Szükségesnek véltem azért utasítani az atyafiakat, hogy előre menjenek el hozzátok, és készítsék el előre a ti előre megígért adományotokat, hogy az úgy legyen készen, mint adomány, és nem, mint ragadomány.

Próbálja még a fejezetben simítgatni a dolgot, hogy amit elvesznek a gyülekezettől, az Isten kegyelmének a kiáradását kapja jutalmul, jókedvvel tegyék, nehogy gyanús legyen. Krisztus evangéliumának való engedelmességüket bizonyíthatják ez által, amelynek dicsérete Istentől vagyon:

9,13: A mennyiben e szolgálatnak próbája által dicsőítik az Istent a ti Krisztus evangéliumát valló engedelmességetekért, és a ti hozzájuk és mindenekhez való adakozó jószívűségetekért.

Az evangéliumra olyankor hivatkozik egyedül, amikor a gyülekezet kihasználása éppen folyamatban van.

A tizedik fejezetben nyomait vélem felfedezni annak, hogy Pál előtt még lehettek gyülekezetek, akik valóban Krisztus tanításai szerint próbáltak meg élni, Krisztushoz tartozóknak vallották magukat, és Pálnak kényszerűen meg kellett ezekkel birkózni, hiszen tanításának nem volt köze Jézus tanításához:

10,7: A szem előtt valókra néztek? Ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő a Krisztusé, viszont azt is gondolja meg önmagában, hogy amint ő maga a Krisztusé, azonképpen mi is a Krisztuséi vagyunk.

Technikáját is mentegeti, beismeri, hogy ijesztgetéssel és kemény szavakkal próbál eredményt elérni:

10,9-10: Hogy ne láttassam, mintha csak ijesztgetnélek a leveleim által. Mert, úgy mondják, a levelei ugyan súlyosak és keménynek; de a maga jelenvolta erőtelen, és beszéde silány.

Sőt a maga ajánlkozásairól is tudhat, próbálja természetesként feltüntetni, hogy az ő maga ajánlgatásai nem is tőle vannak, hanem az Úrtól:

10,18: Mert nem az a kipróbált, a ki magát ajánlja, hanem a kit az Úr ajánl

A tizenegyedik fejezet felkészülten tudomásul veszi, hogy a saját tanítása eltér más Jézusától, más lelkétől, más evangéliumától. Ezért gyors kirohanást intéz az eltérések ellen:

11,4: Mert hogyha az, a ki jő, más Jézust prédikál, a kit nem prédikáltunk, vagy más lelket vesztek, a mit nem vettetek, vagy más evangyéliomot, a mit be nem fogadtatok, szépen eltűrnétek.

Miért igazabb az ő evangéliuma azoknál, akik szintén Jézust hirdették?

11,5: Mert én azt gondolom, hogy semmiben sem vagyok alábbvaló a fő-fő apostoloknál.

Ennyi. Akkor biztos az ő evangéliuma az igaz, a többit sürgősen dobjuk ki. A többi pontban is a saját igazát próbálja bizonygatni. Aki pedig mást hirdet, mint ő az persze nem más, mint álnok munkás, hamis apostol:

11,13-14: Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat.

Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.

Veszélyes világosságellenes kirohanás. Történelmünk bizonyítja ennek a mondásnak az eredményét, az egyház irtotta a világosság hirdetőit, Sátánnak, hamis Krisztusnak állítva be mindegyiket. Később az önigazolás folytatódik, szinte másról sem szól ez a fejezet, mint hogy csak Pálnak higgyünk senki másnak, még ha Krisztus nevével is érkezik.

11,23: Krisztus szolgái-é? (balgatagul szólok) én még inkább; több fáradság, több vereség, több börtön, gyakorta való halálos veszedelem által.

Megint Istenre esküszik, hogy nem hazudik:

11,31: Az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki mindörökké áldott, tudja, hogy nem hazudom.

A tizenkettedik fejezetben bizonyíthatatlan és értelmetlen látomással próbál hitet ébreszteni, majd folytatja az öndicsőítést. Itt is megemlíti, hogy ő nem kisebb, mint a fő-fő apostolok. Állítja, hogy ezt a dicsekedést a gyülekezet kényszeríti rá. Testi hibáját a Sátán gyötrésének tulajdonítja, ráadásul az Isten bocsátotta rá! Igaz, hogy Isten ereje erőtlenség által végeztetik el, de az nem a test betegségét vagy gyötrését jelenti, hanem hogy nem erőszakkal végzi Isten a munkáját, hanem a szeretet által. De mivel a szeretetével Pál nem tud érvényesülni, testi betegségét használja fel önmaga igazolására:

12,10: Annak okáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.

Ez sajnos azt a tévhitet kelti a levél olvasóiban, mintha Isten a bántalmazásokban és nyomorúságokban gyönyörködne, vagy annak erőtlenségeit használná fel célja eléréséhez. Pál bizonyította, hogy nem ismeri a szeretet és az értelmesség erejét.

A fejezet bégére még próbálja mentegetni magát, hogy sem ő, sem valaki által nem fosztotta ki a gyülekezetet, hogy ravaszsággal fogta meg őket. Sajnos az egész Pál működés zavaros. Az akkori gyülekezetek láthatták még, hogy Pál tanításai félrevezetik Jézus ügyét, és igen ellene állhattak. Nem csoda, ha folyamatos önigazolásra és mentegetőzésre van szüksége.

A tizenharmadik fejezetben azt is kifejti, hogy Krisztus Ő általa szól. És reméli, hogy nem találják méltatlannak az igazságra. Néhány hízelgő kijelentés után megfenyegeti a gyülekezetet, hogy ha nem hisz neki, akkor képes lesz élni azzal a kemény hatalommal, amit az Úr adott neki állítólag építésre és nem rontásra:

13,10: Azért írom ezeket távollétemben, hogy jelenlétemben ne kelljen keményen viselkednem ama hatalom szerint, a melyet az Úr adott nékem építésre és nem rontásra

Pedig Pál legelső csodatette is rontás volt. Az ellene vitatkozó, egyszerűen másképp gondolkodó Elimást megvakította. Jézus soha nem jelentette ki, hogy evangéliumának hirdetését rontások és tévtanítások fogják követni. Azt mondta, hogy gyógyítások és szabadulások. Nem adott az Úr hatalmat soha a rontásra.

Köszöntések.