Pál levele a Korinthusbeliekhez 1.

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16

Az első fejezet támadást intéz a bölcsek, illetve a bölcsesség ellen. Arra hivatkozik, hogy Isten elveszíti a bölcsek bölcsességét és az értelmesek értelmét. Nem értette meg, hogy Istennek nem a bölcsesség ellen van kifogása, hanem hamis tanítások ellen, a hamis tudományok ellen. A bölcsesség Isten előtt nagyon fontos, Jézus maga is növekedék bölcsességben és erőben.

Lukács 2,40: A kis gyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme vala ő rajta

Annyira, hogy értelmességén még a templom doktorai is csodálkoztak:

Lukács 2.47: És mindnyájan, a kik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein

Bölcs emberhez hasonlítja, aki megcselekszi az ő tanítását, a bölcsesség dicséretétől hangos az ószövetség is. Akik Jézust hallgatták a zsinagógákban azon csodálkoztak:

Máté 13,54: És hazájába érve, tanítja vala őket az ő zsinagógájukban, annyira, hogy álmélkodnak és ezt mondják vala: Honnét van ebben ez a bölcseség és az erők?

Nem azt mondja Pál, hogy Isten bölcsességével megáldott embereket esetleg nem értették meg az emberek, hanem mindennemű bölcsességet elvet, hogy hiányos tanítását gondolkodás hiányában ne tudják megtámadni, vagy elutasítani a hívei, ne jöjjenek rá hamisságaira, így bármit mond, egyszerűen igaz állításként elfogadják, a Pálban való hit által. Pál bölcsessége meghagyja a híveket balgaságukban, dicsőíti őket érte, majd a megtartásukat, isten dicsőségét állítja fel jutalomként balgaságukért fejébe:

1,21: Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetsszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.

Pál teljesen a feje tetejére fordította az értelmességet. Ugyanis a világ Isten bölcsessége által megismerheti az Istent, de a hazugság az, ami távol tartja az embert az istentől, valamint az igehirdetés nem bolondság, hanem legfontosabb feladata lehetne (ha nem Pál tanításait hirdeti), hogy Isten bölcsességét adja tovább mind több embernek.

A második fejezet folytatja a támadást a bölcsesség ellen, szembe állítja a bölcsességet Isten erejével:

2,4-5: És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában,

Hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.

Illő megkérdőjelezni, hogy milyen lélek és erő megmutatásáról beszél Pál. Talán csak nem arról a megfélemlítő magatartásról, amelyben önmagát az ítélet letéteményesként az egész világot kárhoztatja csak azért, hogy tanításait rákényszerítse a tudatlanokra?

Nem veszi Pál eszébe, hogy Isten erejét nem a balgaság, hanem a szeretet alapozza meg, és amiket mutogat Isten erejeként vagy Lelkeként, ha nincs mögötte szeretet, csak megfélemlítés hatalma. Isten erejét nem a bölcsességgel kell szembeállítani, hanem a hazugsággal és gonoszsággal. Nem beszélve arról, hogy megint saját magáról tesz bizonyságot, hivalkodva említi meg, hogy ő Isten ereje által hirdet. A hitetésben is téved, hiszen nem a bölcsességben van a hitetés, hanem a hamisságban, legyen akármilyen okosan kitalálva. Nincs olyan, hogy emberi bölcsesség. Bölcsesség van vagy balgaság, és van a látszat, a hamis tanítás, amely elfedez minden igazságot. Az ő levelei pontosan erre példák, hiszen semmi egyebet nem tesz saját felkentségére hivatkozással, mint egy olyan tanítást próbál beoltani, amelynek semmi köze Jézus evangéliumához, azt kivéve, hogy hivatkozásul azt használja fel.

A harmadik fejezetben megerősíti azt az állítását, hogy a gyülekezetben felmerülő problémák oka a testiségükben van, pedig ha a valódi okokra rámutatott volna, ezek a problémák megszüntethetőek lehettek volna, és sokkal kevesebb gyülekezeti szakadás született volna a történelemben. Ha a sok balgaságra, tévedésre és hamisságra rámutatott volna, leránthatta volna a gyülekezetről azt a sötétséget, amelyben évszázadok óta fekszik. Pont az lehetett volna az orvosság, amely ellen oly kíméletlenül kirohan, és az nem más mint a bölcsesség. És a fejezet végére többszörösen is kirohan a bölcsesség ellen, még Istent is a kárhoztatásának igazolására használja fel:

3,19-20: Mert e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt. Mert meg van írva: Megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban.

És ismét: Ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók.

Lássuk, amikor Jób erről beszél, hiszen Pál reá hivatkozik:

Jób 5,12-13: A ki semmivé teszi a csalárdok gondolatait, hogy szándékukat kezeik véghez ne vihessék.

A ki megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban, és a hamisak tanácsát hiábavalóvá teszi.

Jób a csalárd bölcsekről beszél, nem pedig a bölcsekről általában, ahogyan ezt Pál megengedi magának, azokról, akik tudományukkal kihasználják a szegényt, meghamisítják Isten igazságait, és megerősítik szavaikkal az elnyomó fegyverét. Pál persze ezt az idézetből kihagyja. Isten tehát a hazugokat fogja meg a csalárdságukban, nem a bölcseket. Hogy a bölcsek gondolatait hiábavalóvá tenné az Úr? Amire hivatkozik az a zsoltárokban nem a bölcsek gondolataira, hanem az emberek gondolataira vonatkozik:

Zsoltár 94,11: Az Úr tudja az embernek gondolatait, hogy azok hiábavalók

Szó nincs az ószövetségben sem a bölcsesség megvetéséről, ahogy Pál szeretné beállítani. Az ószövetség végig a hamisság és a gonoszság cselekedői ellen vonul fel, a bölcsesség és a tudomány szerzését az Úr mindig dicsőséges dolognak tartotta:

Példabeszéd 4,5: Szerezz bölcsességet, szerezz eszességet; ne felejtkezzél el, se el ne hajolj az én számnak beszéditől.

Példabeszéd 4,7-11: A bölcsesség kezdete ez: szerezz bölcsességet, és minden keresményedből szerezz értelmet.

Magasztald fel azt, és felmagasztal téged; tiszteltté tesz téged, ha hozzád öleled azt.

Ád a te fejednek kedvességnek koszorúját; igen szép ékes koronát ád néked.

Hallgasd, fiam, és vedd be az én beszédimet; így sokasulnak meg néked a te életednek esztendei.

Bölcsességnek útára tanítottalak téged, vezettelek téged az igazságnak ösvényén.

Hogy Pál ennyire kirohant a bölcsesség ellen, azt mutatja, hogy igen sokan megkérdőjelezhették, vélhetően értelmesen, félrevezető tanításait. Észrevehette, hogy sokan kételkedni kezdenek a hitetésében, abban, hogy a tanítása az Istentől van, ezért folyamatosan kirohan Pál a szakadárgondolkodók ellen, megköveteli a gondolkodás nélküli, balgatag engedelmességet, a benne való hitre helyezi a főhangsúlyt, hogy a felmerülő kételkedéseket még ideje korán elfojtsa. Valószínűleg saját korában még sokan Isten Lelke által időben bölcsességre jutottak, akik szólni is merészeltek a tévedései miatt, innen származik az aggodalom, amely miatt kirohan a szakadár bölcselkedők hitetése ellen. Az apostolok cselekedeteiben Pál legelső csodajele mi is volt? Egy másképp gondolkodó megvakítása. Mik követik Jézus tanítványait? Gyógyítások, szabadulások. És Pál tanítványait? Vakítás, félemlítés, leterhelés. Az apostolok cselekedeteiben erre szó szerint megtalálhatjuk a példát:

Ap.csel. 13,11: Most azért ímé az Úrnak keze van ellened, és vak leszel, és nem látod a napot egy ideig. És azonnal homály és sötétség száll reá; és kerengve keres vala vezetőket.

Jézus ellen sokkal ördögibb írástudók és farizeusok vetekedtek minden tudományukkal szembe szállva, Jézus mégsem vakította meg egyiket sem, de Pál Elimást megvakította. Nagyobb Pál Jézusnál? Nem. De látni kell, hogy Pált nem Jézus által megígért jelek követték, így ezeknek a jeleknek mindenkit a későbbiekben óvatosságra kell intenie Pállal szemben.

A negyedik fejezetben újabb hiba jelentkezik Pál tanításában és ez a gazdagság és a hatalom utáni vágy:

4,8: Immár beteltetek, immár meggazdagodtatok, nálunk nélkül uralkodásra jutottatok, vajha csakugyan uralkodásra jutottatok volna, hogy mi is veletek egybe uralkodhatnánk.

Nem az evangélium szellemében gondolkodik, amelyben Jézus azt tanítja, hogy ti mindnyájan testvérek vagytok (Máté 23,8), hanem híveinek hatalmat ígér.

Sőt magát állítja be híveinek Atyjaként, és kifejezetten az ő követésére szólítja fel a gyülekezeteket:

4,15-16: Mert ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által.

Kérlek azért titeket, legyetek az én követőim.

Ebből látszik, hogy ő nem ismerte teljességében Jézus tanításait, aki kifejezetten ellene volt ennek a beszédnek:

Máté 23,9: Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, a ki a mennyben van.

Nem beszélve, hogy nem Pált kellene követni a kedves gyülekezetnek.

Végén újabb gondolat:

4,20: Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.

Belefojtja a hívekbe a szót, nem enged szóhoz jutni senkit (netán lelepleznék tévedéseit), nem értette meg, hogy nem a beszédben van a hiba, hiszen Jézus maga is beszédeket intézett a néphez, és nem szólás nélkül fitogtatta az erejét, hanem tanította nagy bölcsességgel az Isten tudományára az embereket. És pont arról van szó, hogy ezt a tanítást pecsételte meg Isten az ő hatalmas erejével. Jézus kijelentette:

Lukács 6,45: A jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt: mert a szívnek teljességéből szól az ő szája.

És az igaz beszéd nagy kincs, nem csak az ószövetség idején, vagy Jézus itt járta alatt. Pálnál azonban már nem.

A fejezet végén Pál vesszővel fenyegetőzik, csak a megfélemlítési szándékaira derül fény az utolsó verséből is. Milyen erőben áll Pálnál Isten országa? A félelem erejében. A szeretet és a szelídség pedig csak a neki engedelmeskedőket illeti meg.

Az ötödik fejezet súlyosabb törvénykezéssel indul, mint a Mózesi törvénykönyv. Paráznaság bűnével vádol meg egy atyjafiát, akit a kövezésnél is súlyosabb büntetésre ítél, átadja a Sátánnak. Többszörös probléma is van ezzel, ha ugyanis az atyafi elfogadta Krisztust váltságul, akkor megbocsáttattak Pál tanítása szerint a bűnei, mire föl adhatná át azt a Sátánnak, aki a Krisztusé? Második probléma ezzel azt, hogy fel szeretné tüntetni magát olyan hatalommal bíróval, mintha Ő Pál képes lenne átadni bárkit is a Sátánnak. Harmadik dolog, hogy elárulja itt is, hogy nem ismeri Jézus tanításait, ugyanis, amikor a példázatban megkérdezték Jézust, hogy az ellenség magvait kiirtsák-e, azt feleli:

Máté 13,29: Ő pedig monda: Nem. Mert a mikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok.

De Pál kiirtással fenyegetőzik. Jézus nem adott át senkit a Sátánnak, kicsoda Pál, hogy csak úgy átadjon bárkit is? A játék azonban arra megy ki, hogy Pál megfélemlítse a gyülekezetet.

Pál a fejezet végére megerősíti ítélkezéseit, ne egyenek együtt a gyülekezetbeliek a vétkezőkkel, sőt vessék ki maguk közül a gonoszt. Ilyet Jézus nem tanított, sőt Pál Jézus cselekedeteivel helyezkedik szembe. Jézus szava mindenkihez szólt, legyen az betartója a Mózes törvényeinek, vagy megsértője. Lássuk mit cselekedett Jézus:

Máté 9,11-12: És látva ezt a farizeusok, mondának az ő tanítványainak: Miért eszik ez a ti Mesteretek a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?

Jézus pedig ezt hallván, monda nékik: Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek.

Pál azonban egy orvosságot ismer, a fenyítéket. Sajnos a bölcsesség beszédét már megvetette, így hát nem maradt elegendő orvosság számára. A betegeket ki kell vetnie a gyülekezetből, mielőtt kiderül, hogy képtelen a gyógyításukra.

A hatodik fejezet a legkülönfélébb tisztátalan és igazságtalan dolog ellen szeretne neki támadni. Ami feltűnő ebben a fejezetben az, hogy a legnagyobb támadást a paráznaság ellen teszi meg Pál. Ha összevetjük Jézussal, Jézus legnagyobb kirohanását az írástudók és a farizeusok ellen tette meg, nem a paráznák és tévelygők ellen. Hivatkozik ugyan Krisztus testére, amelyet épít az Atya, de azt nem a paráznaság fogja szétszakítani, hanem pontosan Pál téves elméletei. Ugyanis Pál tanításainak következtében van annyi egyház és gyülekezet a világon, amelyek szét vannak szakadva Pál bonyodalmas kifejtéseinek téves értelmezéseinek a következtében. Nem pedig a paráznaságok miatt.

A hetedik fejezetben kialakítja Pál a helyes házassági élet szabályait. Ezek a szabályok egytől egyig Pál okoskodásai, egyetlen megalapozott szabály sincs lefektetve az evangéliumokban. Szabályainak alapja a szükséglet. Ennek okosnak vélt elfojtására tesz kísérletet, javaslatot is tesz arra vonatkoztatva, ha valakinek hatalma van saját szükségletei felett, akkor ne házasodjon meg. Egyetlen pontban sem említi, hogy mi lehet a férfi és női kapcsolat valódi alapja, ami pedig a szeretet és a bizalom. Amelyek mellet eltörpül a paráznaság, a válás, a házasság, a testi szükségletek kényszerítő ereje.

Egy plusz észrevétel Pál következetlenségeihez. Ebben a fejezetben megengedi a hívő és hitetlen házasságát, és megszenteli:

7,14: Mert meg van szentelve a hitetlen férj az ő feleségében, és meg van szentelve a hitetlen asszony az ő férjében, mert különben a ti gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek

Ez a megítélés ellene van annak a kirohanásának, amikor éppen kirúgni akarja a hitetleneket a gyülekezetből:

2. Korinthus 6,14-15: Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?

És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?

Márpedig ha a sokkal gyengébb kapcsolatokban nem engedi meg a szövetséget hivő és hitetlen között, akkor miért engedi meg egy sokkal erősebbnek számító kapcsolatban? Sőt megszenteli?

A nyolcadik fejezet egy humánus megközelítés a más vallásúak megítélésében. Azért a súlyos bakit csak elköveti Pál, kijelenti, hogy ha viszont a hitben erőtlent elbuktatja valaki a saját vallásában, akkor az atyafi elkárhozik:

8,11: És a te ismereted miatt elkárhozik a te erőtelen atyádfia, a kiért Krisztus meghalt.

Ez is leleplezi Pál tudatlanságát Krisztus felől, akiről látjuk az evangéliumokban, hogy az írástudók és hitben erősek gonosz megtévesztései miatt sohasem kárhoztatott el senki tudatlant, lássuk Jézus példáját:

Lukács 23, 34: Jézus pedig monda: Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek.

Ismeret miatt, de tudatlanság miatt is, sohasem kárhoztatott Jézus senkit. Hazugság, gonoszság, gyűlölködések, ellenségeskedések, mind ezen sötét dolgokkal szemben nem kárhoztatni jött, hanem megoldást hozni.

János 3,17: Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa

Pál a fejezetnek tanulságaként kiemeli a képmutató cselekvés fontosságát:

8,13: Annak okáért, ha eledel botránkoztatja meg az én atyámfiát, inkább soha sem eszem húst, hogy az én atyámfiát meg ne botránkoztassam.

Az őszinteség sohasem volt Pálnak az erős oldala. A kereszténység minden erkölcsében Pálnak ettől a mondatától fontosabbá vált mások megbotránkoztatásának elkerülése az őszinte cselekvések helyett.

A kilencedik fejezetben feljogosítja önmagát, hogy mindenki apostolnak tekintse. Próbálja meg is indokolni, egyben különböző előjogokat alakít ki az Ő tisztségére és követőire, lényegében a munka nélküli eltartottság jogait itt fogalmazza meg és indokolja meg:

9,11: Ha mi néktek a lelkieket vetettük, nagy dolog-é, ha mi a ti testi javaitokat aratjuk?

9,13: Nem tudjátok-é, hogy a kik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és a kik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket?

Pál a későbbi gyülekezeti vagy egyházi hierarchiai rendet itt anyagilag is biztossá teszi.

A továbbiakban elárulja magáról Pál, hogy ő nem szívből hirdeti az evangéliumot, hanem kényszerből:

9,16: Mert ha az evangyéliomot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nékem, ha az evangyéliomot nem hirdetem.

A későbbiekben tovább erősíti a képmutató viselkedés fontosságát a gyülekezetben:

9,20: És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem;

9,22-23: Az erőtleneknek erőtelenné lettem, hogy az erőteleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket.

Ezt pedig az evangyéliomért mívelem, hogy részestárs legyek abban

Az evangéliumnak nincs arra szüksége, hogy érvényesítéséhez zsidóságot, vagy törvényességet kelljen bárkinek is hirdetnie. Nem beszélve arról, hogy bárkit feljogosít ezzel arra, hogy egy kiválasztott társadalmi pozíció színeiben tüntesse fel magát csak azért, hogy valakit az evangélium ügyének megnyerjen. Az evangélium az igazság és szeretet hirdetése nem fér meg benne a képmutatás. Ha például egy politika párt képviselője egy másik párt tagjaként tünteti fel magát, hogy a saját pártja érdekeit képviselje, ezt hívják manapság árulásnak.

Képmutatás tanítása, mégpedig érdekből, az evangélium hirdetésének a jutalmáért teszi, hogy abból részesedjen. Sőt magát is úgy tünteti fel, mintha ő Pál képes lenne bárkit is megtartani, pedig saját maga is hivatkozik többször arra, hogy az Úré a megtartás.

Az utolsó pontban megint elárulja, hogy nem érti a lényeget:

9,27: Hanem megsanyargatom testemet, és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek

Pál még mindig azt hiszi, a bűnt a test sanyargatásával tudja megszüntetni. Azt hiszi, hogy a méltóvá válás bekövetkezik a test sanyargatásával, ami sohasem következhet be, hiszen egy dolog tehet méltóvá bárkit is Jézushoz: a szívének megtisztítása. Nem pedig a test sanyargatása. Sajnos történelmi jelentőségű hibát vét itt Pál, az aszkétizmus és az önmaguk korbácsolói ezt a kijelentését választották követendő példának.

A tizedik fejezet példa a törvényeskedésre. Hivatkozik Mózesi esetekre, amik igazak voltak ugyan addig, amíg a törvény élt, de sajnos nem igazak most, amikor a törvény betartása nem számít. Pedig úgy használja őket, mintha valaki ugyanezeket cselekszi, ugyanazok a következmények érnék, mint a példában említetteket:

10,8-10: Se pedig ne paráználkodjunk, mint azok közül paráználkodtak némelyek, és elestek egy napon huszonháromezeren.

Se a Krisztust ne kísértsük, amint közülük kísértették némelyek, és elveszének a kígyók miatt. Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülük zúgolódának némelyek, és elveszének a pusztító által.

Próbál törvényeskedni, és hatni próbál a törvényeskedés eszközével: a megfélemlítéssel. Azt a hitet ülteti el, mintha a Mózesnél kijelentett bűnök elkövetéséért még az Úr elveszítené az embert a pusztító által. Pál ezt tanulta, ezt alkalmazza. Nem az evangéliumot hirdeti, ami a megtérés és megbocsátás tanítása.

Befejezésképp a fejezetben előjön megint a képmutatás tanácsa.

10,32: Akár bálványimádás, akár mészárszékben árult hús megevése, semmivel ne botránkoztassa meg egy hívő senki emberfiát: Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét.

A tizenegyedik fejezet hierarchiát próbál csempészni a férfi és a nő közé, sajnos jellemzője lesz a későbbi egyházakban egyesített házasságokban mindenütt, ez a szemlélet. Ezzel állattá alacsonyítja az asszonyt, feltétel nélkül engedelmeskedjen a férjének, önálló véleménye nem lehet, ne szóljon sem a gyülekezetben, sem otthon. Személyesen különböző külsőségeken akad fenn, ezeket elítélendő szabályokat fektet le (a hosszú hajat megutáltatja a férfinál, a fejkendőt kötelezi a nőnek).

Megalapozza az úrvacsora szertartását és szentségét:

11,29: Mert a ki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét.

Pál nem volt ott az utolsó vacsoránál, ezért fogalma sem lehetett talán miről beszélt ott Jézus. Nem ítéletképp rendelkezett a méltatlanok ellen, hanem arról beszélt, hogy ezt cselekedjék az ő emlékezetére.

Lukács 22,19: És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé, és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

Pál ezt kiforgatva meghasonlást támaszt a megemlékezők között. Azt állítván be, mintha attól függne a sok erőtlenség, betegség és alvás a gyülekezetekben, hogy méltatlanul eszik a megtört kenyeret. Nem a szeretetlenségtől, képmutatástól és a rengeteg igazságtalanságtól, hanem hogy a kenyérből némelyek méltatlanul esznek, és ítéletet eszik magának. Vélhetően nem tudta Pál megmagyarázni azt a gyülekezeti jelenséget, hogy már az ő hirdetése alatt sem követték Jézus megígért jelei, az ő tanításait. Ráfogta a kenyértörés méltatlan fogyasztására.

Természetese a sok emberi tanítás és rendelkezés miatt a lelki élet ellaposodott a gyülekezetben, de ezt Pál nem értheti, mert nem tudja milyen a lelki élet. A lelki élet egyenlő azzal az erővel szerinte, amely mellett sikerülhet a Mózesi törvény betartása. Mivel látja a sok sikertelen, konfliktusos, élettelen megnyilatkozásokat, a problémát rákeni az úrvacsorára, nem pedig a tényleges lelki élet kibontakoztatásával akarja megszüntetni:

11,30: Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan.

Miért tehát? Mert méltatlanul ehetett és ihatott a kenyérből és a borból, ezért Isten ítéletét vonta magára. Így formált Pál egy megemlékezésből, egy kárhozatos szertartást, amelynek megint csak semmi köze Jézus szándékaihoz.

A tizenkettedik fejezetben szakosítja Isten Lelkének ajándékait. Nem törekszik a tökéletességre, hanem megelégszik követőnként egy ajándék birtoklásával. Tudnunk kell, hogy Jézus nem osztotta szét tanítványai között a képességeket, azt mondta, hogy ha valaki őt követi ezek a jelek követni fogják. Válogatás, és kijelölés nélkül. Pál célja ezzel a megosztással az lehetett, hogy megalapozzon különböző vallási funkciókat, amelyek később az egyház tisztségeivé válhattak. Jézus követőinél nem válhat szét a bölcsesség, a tudomány, a hit, és a gyógyítás, ahogy Pál gondolja, Jézus szeretné, hogy mindenki eljusson a tökéletességre, mint a mestere. A Krisztusi egységet sem értette meg Pál, nem gondolja azt, hogy a szeretet képes összeépíteni egy gyülekezetet, inkább egy szervezett, funkciókra bontott testet tud elképzelni, amely végső soron az egyház felépítése mind a mai napig. Azonnal meg is fogja nevezni ezeket a tisztségeket, amelyek az egyházakban máig meg is találhatóak:

12,28: És pedig némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatévő erőket, aztán gyógyításnak ajándékait, gyámolokat, kormányokat, nyelvek nemeit.

Hoppá. Megalakult az egyház. Még az alárendeltséget is megfogalmazta. Jézusnál egyetlen dolog volt fontos, akar valaki az ő tanítványa lenni, vagy nem akar. És sem Jézus nem rendelte el ezeket a funkciókat, sem az ő Atyja, az Isten:

János 15,8: Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek; és legyetek nékem tanítványaim

A tizenharmadik fejezet a szeretet dicséretét tartalmazza, teljesen oda nem való módon, a levél elejére, sem a végére nem illeszthető formában. Vélhető célja nem más, mint a gyülekezeti tagok hitetése, ezzel fogadtatja el a levél többi részeit, amelyeknek már semmi közük sem lesz a szeretet eme fejezetéhez.

A tizennegyedik fejezet foglalkozik a nyelveken szólás és a prófétaság közötti értékeléssel. Az értelmes beszédet többre tartja, mint az érthetetlen nyelveken szólást. A gondolatsornak van ugyan értelme, de a végén az asszonyok megalázásával abszolút agyoncsapja:

14,34-35: A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, amint a törvény is mondja.

Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben.

Az érthetetlen nyelveken szólás erre az időre valószínűleg felcserélődött a halandzsára, tehát tényleg semmi értelme nem lehetett. Az apostolok cselekedeteiben a nyelveken szólás még úgy működött, hogy amikor a Szent Lélek kitöltődött, olyan nyelveket osztott szét, amely a körülöttük levő idegenek nyelvén, érthetően szólalt meg, ezzel is bizonyságot téve Isten csodájáról. Pál gyülekezeteiben átváltozott halandzsára.

Az asszonyok ilyen szintű megvetését egyszerűen nem minősítem. Nincsen szeretetből.

És a tizenötödik fejezetben a korábbi hitetések teljesüléseképp megint előadja az evangélium szerinte felfogott tévtanítását, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért, és feltámasztatott a mi megváltásunkért. Tudjuk pedig, hogy Krisztus a mi gonoszságunk miatt lett megfeszítve, de feltámasztatott mindannyiunk örömére, hogy bizonyságtételével örök életet hirdessen. Az evangélium nem a megváltás, hanem az örök élet hirdetése.

Van egy tévedés ebben a fejezetben:

15,5: És hogy megjelent Kéfásnak; azután a Tizenkettőnek;

Az összes evangéliumban a feltámadás után csak tizenegy apostolnak jelenik meg Jézus, mivel állítják, hogy Júdás öngyilkos lett. Mátyás apostol pedig a mennybemenetel után kerül szóba közöttük, hogy Júdás helyébe beválasszák, akkor hogyan jelent meg Jézus a Tizenkettőnek?

Van egy kiindukópontunk is arra vonatkozóan, hogy a keresztelés egyáltalán nem Jézus üzenetének továbbitásaként, hanem egy hagyományteremtő elv megvalósítása során tévedésből erősödött meg. Ennek bizonyítéke a következő részlet

15,29: Különben mit cselekesznek azok, a kik a halottakért keresztelkednek meg, a halottak teljességgel nem támadnak fel? Miért is keresztelkednek meg a halottakért?

Pál apostol elismerte azt a gyakorlatot, amely halottakért való megkeresztelkedést végezték Korinthusban csupán azért, hogy a kereszt megváltó erejébe vetett hitüket ezen szokás által is erősítse.

A feltámadás testéről szóló értekezése érdekes kifejtés ugyan, de inkább hitetésnek hangzik, ugyanis a kedves gyülekezetnek nincs módjában ellenőriznie az egyébként logikusan hangzó kijelentéseit. Mint a következő pillanatban látjuk, ezt is felhasználja a törvény és bűn közötti filozófiájához:

15,56: A halál fullánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény.

Megint nem az életről beszél, és a lélek erejéről, ami a szeretet. Hanem a jól bevált megfélemlítési politikáját alkalmazva a halállal fenyegetőzik. A halálnak nem a bűn a fullánkja, hiszen meghal igaz és gonosz, törvénytisztelő és bűnös egyaránt. A halálnak nincs is fullánkja. Isten rendelése, hogy az ember és az élőlények életének legyen határideje. Gonoszságainkkal, vagy tudatlanságunkkal ezt a rendelést megszegve lerövidíthetjük a kiszabott időt. Ennek a gonoszságnak van ereje és az a bennünk levő félelem, gyűlölet, harag és a sötétség. Semmi köze a törvényhez. A törvény semmilyen erőt nem ad, sem bűnre, sem igazságra. A törvény mértéket ad, amelyhez mérve lehetett Izraelben megkülönböztetni a tudatlanoknak az Isten szerint jónak és gonosznak tartott cselekedeteket, a törvény szerint lehetett megítélni azokat az eljárásokat, amelyeket a törvény be nem tartása esetén végre kellett Izrael fiainak hajtania a törvény megszegőivel szemben. Pál tévedése abból származik, hogy a testet okolja tévesen, minden bűn gyökerének, azaz mindaddig, amíg kívánságai lehetnek, méltó a test a halálra. Ezeket a kívánságokat nevezi bűnnek, a halál fullánkja a test kívánságai. Ezért akarja sanyargatni a testet, megöldökölni a test kívánságait. Mivel a test szükségletei és kívánságai az élettől vezérelve akkor is feltámadnak, amikor a törvény éppen tiltaná, azt a következtetést vonja le hibásan, hogy a törvény be nem tartásáért a feltámadott kívánságok a felelősek. Holott mivel az ember képes a feltámadott szükségletei és kívánságai mellett a törvényt betartani, az igazi felelőst nem a testben kell keresni. Amikor az Isten Izraelnek adta a törvényt, nem a test kívánságai ellen adta, hanem Izrael életének áldásáért és testi bőségéért, hogy gazdagon és bőségben élhessen. Hát nem erről szól az egész ószövetség? Arra hivatkozik Pál, hogy a törvény ereje a kívánság tiltásában van. Mert a bűnről nem is tudna, ha a törvény nem mondaná, hogy ne kívánjad. Ezért tartja a bűn erejének a törvényt. Ám nem értette meg Pál, hogy nem a kívánságot tiltotta meg Isten a parancsolataiban, hanem más TULAJDONÁNAK a megkívánását, tehát a birtoksértést, más vagyonának, életének a MEGSÉRTÉSÉT tiltotta meg. (Honnan ez a zavar Pálnál?)

A tizenhatodik fejezet az engedelmességre szólít fel. Nem a lélek vezetésére és az Istennek való engedelmességre, hanem azon személyeknek való engedelmességre, akiket ő arra érdemesnek ítél:

16,16: Hogy ti is engedelmeskedjetek az ilyeneknek, és mindenkinek, a ki velük szolgál és fárad.

Köszöntés. Itt már kialakult az a rendszer, amelyben egy szolgálatra kijelölt réteg a gyülekezeti tagok és Isten közé áll, amelyek közvetíteni fogják a tagok felé Isten akaratát, akiknek engedelmességgel fog tartozni a gyülekezet. Ez a gyülekezet buktája, Istentől való elfordulásával egyenlő felhívás, annak hallgatólagos kijelentése, hogy a gyülekezet tagjainak nincs szükségük Isten Lelkének a vezetésére, vezeti helyette őket a kinevezett elöljáró.